Öt szó, más semmi...
Dátum: 2012. december 02. 09:41Műfaj: PrózaCimkék: párkeresés |  |
Arrogáns, kihívó, szemtelen, pökhendi, lenéző... Játék a szavakkal!... Ha van kedved, csatlakozz te is. Ezzel az öt szóval írj egy cikket. Jó játék!
Nem számítottam rá, amikor beléptem a hatalmas csarnokba. Hirtelen és váratlan volt... Elsőre megállapítottam alig van ember, azok is csak nézelődnek, mint ahogy én, konkrét cél nélkül. Én nem vásárló vagyok, csak nézelődő, de inkább csak kísérő. A vásárló itt bandukol mellettem célra törőn, ő tudja mit akar? - és az előbb még semmi jelét nem mutatta, de most... hirtelen hang hagyja el a szám, kiáltás, - nekem halknak tűnt - magam is meglepődtem kissé, amikor belecsípett a fenekembe.
- Ne kiabálj! Bolond vagy?
- Én? - Mit csinálsz? Te vagy a bolond!
A reakcióm mi lehetett volna más?... Még nem is ismerem, máris csapkodja a fenekemet. Ez akar valamit, de nagyon. Hát várja ki, amikor annak eljön az ideje. Mindenesetre elég szemtelen kinyilvánítása ez a szándékának. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Elsőre kissé meglepett.
Kitartóan követem, igyekszem lépést tartani vele, mert igen csapongó, ide-oda száguldó, mindenre kíváncsi, kézbe veszi, visszateszi... Ez az árú az ára miatt visszakerül a pultra, pedig nekem tökéletesen megfelelt volna, de ő nem így gondolta. Drága. Megyünk tovább. Milyen célratörő? Megfontolt. Körültekintő. Akciós... Elsőre ezt a benyomást kelti... és milyen jól tudja merre van, amit keres?... Ez tudja, mit keres. Ott megállunk. Hoppá! Akció! És a hatófoka sem utolsó, elfogadható, így belekerül végre a kosárba. A mennyiségen kicsit meglepődök, de ő tudja mit akar. Minőséget, olcsón. Mehetünk tovább valami vacsorához valót beszerezni... Keresés-kutatás, a dolgok ismétlődnek. Így el lehet vacakolni sok időt, nem számít, a lényeg, jól jöjjön ki belőle. Nagyon érti a dolgát! Nem először, - gondolom. Nekem ez újdonság, mert a kényelemhez vagyok szokva. Minek ennyit pazarolni az időmből. Az is drága. Nekem az. De most nem én vagyok a vásárló. Igyekszem lépést tartani vele. Követem, mint macska az egeret. Csakhogy ez itt és most fordítva zajlik. Nem én vagyok a macska! Mindenesetre jól szórakozom, ahogy keres-kutat, és matat. Már nem kiáltok fel, ha menet közben nem mulasztja el rácsapni a fenekemre. Felbátorodott. Kiáltás helyett dorombolok. Mégis csak én vagyok a macska? A pénztárnál végre fellélegzek.
Lopva, lesve figyelem a mozdulatait, a profilját. Érdekes. Nem tudom még hová tegyem. Izgalmas. Főleg, amikor vezetés közben észreveszi, hogy mellette vagyok és ezt kifejezésre is juttatja. Hirtelen megfogja a combom. Az érintése nem kellemetlen. Kíváncsivá tesz. Felbátorít. Kezdem magam úgy érezni, hogy nem véletlenül vagyok itt mellette az autójában. Ahová megyünk számomra még ismeretlen. Elkap az izgalom. Jó kedvem van... Közben nézem a tájat. Számomra ez is újdonság. Régen nem mozdultam ki otthonról. Gyönyörű a tavasz. Azt hiszem ez a boldogság. Amit most érzek, ez az. Izgalmakkal telve érkezünk a tett színhelyére. Hozzá.
Elsőre tetszik. Igaz, hogy azonnal tudnám mit, merre és hová? De nem otthon vagyok, így a képzelőerőmet is visszafogom kissé. Ez nem az. Az a szomszédé, ahol rendezett az udvar és virágok, rózsák pompáznak. Kicsit sivárnak tűnik elsőre az udvara, de lépjünk beljebb, hátha ott rejtezik a kincs, ami kívülről láthatatlan. Elmarad a meglepetés! Egyszerű, hétköznapi, puritán, modern berendezésű otthon. De minden a helyén van. Első ránézésre praktikus megoldásokkal. Hoppá egy ajtó! Az valamit takar. És itt, és most ez a lényeg. Miért vagyok itt? Koncentráljak már! Ez nem háztűznéző? Ez egy alkalom.
Nem hagyja, hogy tüzetesen körbenézzek. Otthon van. Érzem, amikor minden a helyére kerül. Siet. Kapkod. Mire ez a nagy sietség? Én ráérek, hiszen ezért jöttem. Jobb híján a vizslával ismerkedem. Aranyos, kedves jószág. Máris megkedvelt és fordítva. Egy hirtelen durva hang és tudja, hol a helye. Arrogáns. - állapítom meg magamban. Nem tetszik, de tudomásul veszem. Fegyelemre szükség van.
Magabiztosan áll neki a vacsora készítésének. Tudja mindennek a helyét. Én csak békés szemlélője vagyok. Jól érzem magam, nem nekem kell elkészíteni. Addig is van időm jobban szemügyre venni hová is kerültem. Nem otthon vagyok, az biztos. Most kezdek magamhoz térni az első kábulatomból. Ennek lesz folytatása, azt már érzem, tudom. Nem mulasztja el emlékeztetni rá. Nem feledkezik el rólam, vacsorakészítés közben is ismerkedünk. Kezdek éhes lenni, ahogy az illatok az orromba szállnak. Egész fűszer költeménye van, számomra ez szokatlan, de újdonság. Tegye. Végül is én most, itt csak vendég vagyok. Alkalmi.
Felfedezem a számítógépét. Igaz nem elsőre, nem azonnal, egy kicsit visszafogtam magam. De mintha tudta, érezte volna a szándékomat, már be is kapcsolja. Helyben vagyunk. Végül is itt ismerkedtünk össze! Ezen a gépen pötyögte le nekem azokat a sistergő szavakat, ami miatt most itt vagyok, nála. Mindketten tudjuk, hogy miért. Leülök mellé. Szűk a hely és közben beszélgetünk. Kérdéseimre a válasza kissé meglep. Pökhendi. - állapítom meg. De jól áll neki. Játszik. Felveszem én is a fonalat. Én is szeretek játszani a szavakkal. Helyben vagyunk. Megtaláltuk a hangot. Értjük egymást fél szavakból.
Vacsora után mintha felbátorodott volna. Addig nem éreztem szikráját sem annak, hogy lenéző. Amikor elindultunk, igyekeztem az alkalomhoz öltözködni. Egy testhez simuló mintás, pasztell színű póló, és egy világos zöld nadrág volt rajtam. Semmi extra, egyszerű hétköznapi viselet, hozzá illő magas sarkú szandál. Túlöltöztem volna, úgy éreztem, mert a fekete farmer nadrágjában, egy kék mintás passzentos felsőjében elég egyszerű hétköznapi benyomást keltett és amikor végre lekerült a fejéről a siltes sapka, meglátva a kopaszodó, alig, vagy inkább gyér haját, úgy éreztem nincs semmi, amiért szégyenkeznem kellene. Mégis volt egy pillanat, amikor megbántottnak éreztem magam. Amikor olyan kifejezést használt. Nem voltam ehhez szokva. Akkor éreztem először, hogy van közöttünk különbség, nem sok, de van. Nem az előnyömre, mert bennem ez más érzéseket keltett. Nem örültem ennek, amikor ott álltam előtte egy szál semmiben és az addig a pillanatig elrejtett "zavaromat" felfedezte, majd kihasználta. Kihívónak éreztem, ahogy ott feküdt meztelenül és arra várt, hogy mellé feküdjek. Olyan mókás volt az egész. Akkor - emlékszem - kínomban felnevettem. Mit akar ő tőlem? Én még soha, olyat nem.
- Miért? - kérdezte. Hát, mert, csak.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
