A Laki-köd, avagy június figyelemre méltó fagya - 5.
Dátum: 2008. október 13. 09:49Műfaj: NovellaCimkék: fagy, földrengés, éhínség, klimatikus változás, európa, izland, vulkán kitörés, hőség, katasztrófa, 1783, köd |  |
1783 nyara, Izland. Iszonyú intenzitással tört ki a Laki vulkán, melyről már mindenki azt gondolta, hogy régen kihunyt. A csöndes és nyugodt környék, Kirkjubæjarklaustur falu, a Skaptaa folyó partján, borzalmas robajra és földmozgásra ébredt. Az emberek arra gondoltak, hogy eljött a világ vége.
Jón Steingrímsson, Kirkjubaejarklaustur falu lelkipásztora, élete alkonyán számba vette, és papírra vetette Isten szolgálatába állított sorsa történéseit, s mindazokat a gyötrelmeket, melyek azon borzalmas nap után történtek, amelyen a Laki, Izland egyik régóta szunnyadó vulkánja kitört. Ez a borzalom immár nyolc éve történt, de megveszekedett hatásait még mindig keservesen nyögte a sziget.
Pünkösd reggelén, 1783. június 8.-án, tiszta és csendes idő volt, amikor hirtelen fekete homok-vihar tűnt fel a hegyektől északra. A felhő oly kiterjedt volt, hogy rövid idő alatt az egész vidék felett szétterjedt, és oly vastag, hogy teljes sötétség lett a házakban. Azon az éjszakán erős földrengések és földmozgások rázták meg a környéket. – kezdte reszkető betűkkel beszámolóját. – …a tűzáradat a tavaszi áradás egy zabolátlan folyamának duzzadt erejével vágtatott. Amikor a lávafolyam elérte a patakokat, vagy mocsarakat, a robbanások olyan hangosak voltak, mintha több ágyúból tüzeltek volna egyszerre. Amikor akadályba ütközött, mint amilyenek a régebbi láva-mezők, vagy az olvadt fém nagyobb kupacai voltak, hirtelen kitört a levegőbe, majd visszafröccsent a földre, mint a tehénlepények. Le kellett tennie a tollat, mert tekintetét már elhomályosították patakzó könnyei. Még évekkel a katasztrófa megtörténte után is ilyen hatással bírtak az események rá, ahogy felelevenítette magában. Nem csoda, egész élete gyökeresen változott meg azon a nyáron. De meg volt róla győződve, hogy e szörnyű kitörés az Úr büntetése volt gyarló és eltévelyedett nyája felett.
Csak lassan haladt az írással, mert nehezen szedte össze gondolatait, holott minden szomorú pillanatra jól emlékezett. Oly elevenen vésődtek bele emlékeibe, mintha csak tegnap történtek volna. De minden olyan megrázó, olyan pusztító volt, és minden olyan egyszerre történt, hogy féktelen gondolatai csak nagy nehezen tudták időrendben követni az eseményeket.
Az a tél, és a rákövetkező tavasz szokatlanul enyhe volt, és semmi sem utalt az elkövetkezendő veszedelemre, egészen május végéig, amikor is szokatlan, világos színű, kékes ködöt figyeltek meg valamivel a talaj felett hömpölyögni, melyet június elejétől földrengések követtek, erősségükben naponta növekedvén, egészen június 8.-áig. A riadt emberek elhagyták házaikat, s sátrakat vertek fel a nyílt területeken, hogy megússzák a még nagyobb pusztítást, s borzalmas bizonytalanságban, rettegve várták e szörnyűséges előjelek végkimenetelét. Azon a reggelen aztán számos füstoszlop tűnt fel az északi dombok irányából, felemelkedtek, majd sötétségbe borították az egész környéket, ahogyan a szelekkel szemben elindultak déli irányban, miközben egy hüvelyk vastagságban homokkal és hamuval szórtak be mindent. Ez a szörnyű hamufelhő egészen tizedikéig csak növekedett, amikor aztán félelmetes tűzoszlopok törtek a magasba a hegyek mellett, melyeket ezen felül dübörgő földlökések is kísértek.
Jón Steingrímsson a szomszédos faluból tartott éppen hazafelé, amikor ezek a baljós események elkezdődtek, s remegve fohászkodott magában az Úrhoz, hogy kímélje meg családját, s egész hitközségét félelmetes haragjától. Szerencsére a falu ekkor még megmenekült a pusztítástól, s feleségét, Jórunnt az unokákkal együtt épségben találta.
Ahogy most szomorúan visszagondolt azokra a napokra – amikor még tudtak reménykedni – szíve ismét keserűségbe burkolózott. Hogy gondolatait összeszedje, felállt íróasztalától, s kiment az egyszerű faház elé, mely azóta az otthonát jelentette. De ez már nem ugyanaz a hajlék volt, melyet a kedves, dolgos Jórunn tett otthonossá. Végigtekintett a puszta vidéken, a megkeményedett láva-mezőkön, melyek felett azóta, ha még lehet, metszőbb szelek kergetőztek céltalanul. Sehol egy zöld rét, egy termő szántó, sehol egy juhnyáj, csak a szürkés-barna vulkanikus kövek, por és hamu mindenfelé. És a keserű szegénység a még megmaradt lakosság között…
Ahogy nézte a tájat, gondolatai tovább peregtek azon a nyolc esztendővel korábbi júniusi katasztrófán. Emlékezett rá, ahogy másnap a szilaj Skaptaa folyó, mely tavaszonként mindig megduzzadt a sok hordaléktól, most pillanatok alatt a semmibe tűnt, elpárolgott, ahogy egy gyorsan ömlő lávafolyam elérte, majd hangos, csattanó zajjal beleömlött a hidegvízbe. A tűzforró, lángoló, bugyogó vörössárga massza hangosan sisteregve töltötte meg a folyómedret, s nem csak hogy megtöltötte, de rövid időn belül túl is folyt rajta, több helyen négy- és hatszáz láb mélységben, és kétszáz láb szélességben. A tüzes folyam, miután elhagyta a dombokat, már elárasztással fenyegette az alsóbb vidéket, Medallandot, amikor egy kis tavacska, mely a folyam útjában feküdt, néhány napra feltartóztatta halálos hömpölygésében. De végül ezt a medencét is feltöltötte, majd két ágra szakadt, s az egyik ág keleti, a másik déli irányban folyt tovább. A folyók vizei, melyeket az izzó láva nem szippantott magába, csak elterelt, most vadul bugyogó, zabolátlanul ömlő gyilkos áradatként pusztították el azokat a területeket, melyeket a tűz és a lávafolyamok eddig megkíméltek. A körzetben a folyékony anyagok július 20.-áig szakadatlanul ömlöttek, folytak, hömpölyögtek és pusztítottak. Az egész kitörés során az atmoszféra megtelt kén szagú bűzös párával, és az eget elsötétítették a hamufelhők; a nap hol egyáltalán nem látszott, amitől a hívek halálra váltak félelmükben, hol vérvörös gömbként lebegett csupán előttük, fokozva ezzel gyötrelmüket, és a terrort, melyet napok, hetek óta átéltek.
Július 28.-án már olyan sötétséget okozott a homok- és füstfelhő, hogy a déli órákban, zárt helyen, ha valaki egy fehér lapot tartott az ablak elé, azt sehogyan sem lehetett megkülönböztetni a fekete falaktól. A vörösen izzó lávakövek, és a forró por ezalatt felgyújtotta a legelőket, megmérgezte a vizeket, és azzal fenyegetett, hogy tűzbe borítja a lakóépületeket is. Augusztus 3.-án vaskos pára emelkedett fel a Hverfisfliot folyóból; a folyó vizének teljes mértékű felszívódása, valamint az a mérgesen habzó tűzfolyam, mely 9.-én leírhatatlan dühvel vágtatott végig a hajdani folyó medrében, egy éjszaka leforgása alatt több mint négy mérföld szélességben elárasztva az egész vidéket, immár borzasztó realitássá változtatta a környék lakóinak addigi rettegő megérzését. A homok, hamu, habkő és láva kitörése augusztus végéig folytatódott, amikor is úgy tűnt, hogy a vulkán végre kimerült. Ennek ellenére 1784 februárjáig még gyakorta lehetett lángokat megfigyelni kráterének közelében, sőt, vastag füstfelhők még júliusig előfordultak. Az egész borzalmas és pusztító kitöréssorozatot 1784 augusztusában egy olyan erős földrengés zárta le, hogy az epicentrumtól tekintélyes távolságra eső területeken is, földhöz vágta még a meglett férfiembereket is.
Jón Steingrímsson, az idős lelkész, könnyekkel a szemében és borzasztó szomorúsággal a szívében emlékezett vissza azokra a napokra, hetekre, sőt, az azt követő kínkeserves és reménytelen hónapokra egyaránt. Az odaveszett emberekre, és arra a minden nehézséggel dacoló kitartásra, amivel saját nyáját igyekezett összetartani még a legnehezebb időszakokban is. Még akkor is, amikor saját házát sújtotta az Úr a legnagyobb szomorúsággal.
A vulkán pusztítása után a természet pusztulása következett. Nem elég, hogy a tüzes lávafolyam, és a mérgező anyagok elpusztították a legelőket és az állatállományt, a megzavarodott időjárás tovább rontott elkeseredett helyzetükön. Június közepén hóvihar csapott le rájuk, majd szokatlanul nagy méretű jégdarabok gyakorta ismétlődő hullása verte el a véletlenül még megmaradt növényeket és lábasjószágot, melyhez fülsiketítő égzengések és hatalmas viharok társultak, óriási méretű kősziklákat leszakítva, majd azokat maguk előtt görgetve a síkságra, tetézték ezzel a pusztítás mértékét. A megmaradt földek nagy részét apró, ismeretlen rovarok borították, míg a talaj más részeit, melyek azelőtt a legtermékenyebb földek voltak, mostanra mocsaras pusztasággá változtatta a hamu, melyet csupán a moha és zuzmó nőtt csak be. Az élelem nélkül maradt embereket a sorra következő betegségek és járványok is ritkították. Egy, a skorbut legrosszindulatúbb fajtájához hasonlatos betegség mind az embereket, mind a szarvasmarhákat megtámadta, melyet előbbinél kétségtelenül az élelem hiánya váltott ki, és nyomorúságos, sőt, gyakran gusztustalan természete csak őket sújtotta. A lovak elvesztették csaknem minden húsukat, a bőr pedig elkezdett lerohadni gerincük mentén. A birkák még szerencsétlenebbül jártak. Alig volt olyan testrészük, melyen nem volt daganat, különösen a szájuk körül, melyek olyan nagyok voltak, hogy kidudorodtak a bőrükön keresztül. Mind a csontok, mind a porcok olyan puhává váltak, mintha megrágták volna őket. – írta Jón korábban, visszaemlékezve azokra a napokra. Mégis, többen már azoknak az állatoknak a tetemén éltek, melyek az éhségtől, vagy a betegségtől hullottak el, míg mások arra kényszerültek, hogy a bőrt, és egyéb, még ennél is undorítóbb és egészségtelenebb anyagokat főzzenek meg. Sorra tűntek el a falvakból, a bőrből készült cipők, táskák, sőt, még a bőrkötésű könyvek borítóit is lefejtették, és megfőzték. A számos földrengés a hamuval, és egyéb tengerbe szórt anyaggal oda vezetett, hogy hosszú-hosszú partszakaszok néptelenedtek el a tengeri állatoktól, s a halászok, akik ritkán merték elhagyni a szárazföldet, mivel a sűrű hamufelhők egész nyáron homályba borították a napot, még véletlenül sem tudtak halat fogni, így még szokásos téli készletüktől is megfosztotta őket a természet. Borzalmas hónapok köszöntöttek Izlandra.
A következő év nyarának elején felesége, Jórunn megbetegedett. Legyengült szervezete sokáig küzdött a betegséggel, mely először gyomrát, majd a máját is megtámadta, végül már egész testét marta; az asszony, mire eljött az ősz, alul maradt a kórsággal szemben. Utolsó napjaiban is igyekezett erősnek mutatkozni, s elhomályosult szeme még mindig tele volt szeretettel, ahogy férjétől, leányaitól és unokáitól elbúcsúzott. Nem haragudott sorsa miatt. Jón némán és alázattal ápolta a szeretett asszonyt, de amikor azon a verőfényes október eleji napon Jórunn visszaadta lelkét teremtőjének, Jón szemében nem volt könny. Befelé siratta feleségét. Az asszony éjszaka halt meg borzasztó kínok között, s Jón torkát fojtogatta a keserűség, hogy a szeretett személy kínjait semmivel sem tudja enyhíteni, hiszen mostanra már jóformán semmijük sem maradt. Hajnalban legidősebb leányával, a harminc esztendős Sigridurral felravatalozták, majd Jón és megmaradt háza népe elindult a templomba, hogy köszönetet mondjanak az Úrnak az életért.
Amikor elvesztettem csodálatos feleségemet – írta egy helyen – minden, hogy úgy mondjam, összeomlott körülöttem.
Jórunn halála után már semmi sem volt olyan, mint korábban. Persze Jón érzéseiből a hívek, a kívülállók semmit sem láthattak, hiszen az istentiszteleteken hangja ugyanolyan ércesen zengett, mint bármikor előtte, s a gyülekezetet ugyanolyan eltökélten és szigorúan irányította, ahogyan azt mindig is megszokták tőle. Csak szívében halt meg minden hitvese elvesztésével. De tudomásul vette az Úr ezen döntését, s azzal nyugtatta magát, hogy Jórunn a lehető legjobb helyre került. Leányai – családjukkal – nem messze laktak tőle, az unokák is gyakran jöttek meglátogatni, ő mégis úgy érezte, hogy immár végérvényesen egyedül maradt, akinek egyetlen és kizárólagos társa az Úristen.
Egyszerű és puritán berendezésű háza, amelybe felesége halála után költözött, már csak legcsekélyebb igényeit szolgálta ellátni. Egy keskeny és kényelmetlen ágy volt benne, egy jóformán gyalulatlan asztal egy székkel, valamint egy ormótlan szekrény, amelyben használati eszközeit tárolta. A konyhában csupán egy füstös tűzhely árválkodott a sarokban, és egy kredenc, amit jóformán sohasem használt. Asztalán azonban folyton égett a mécses, a papírosok szanaszét hevertek rajta, s a félig telt tintatartó körül állandóan tintafoltos volt minden. Csupán a vaskos Bibliára vigyázott nagyon; ennek csodaszép bőrkötése ritka jelenség volt azokban az időkben, amikor szinte minden bőráru és használati eszköz eltűnt Izlandról. De Jón számára ez a Biblia jelentette a Mindent. Reggel, napközben és este mindig olvasta, s erős hite a legnehezebb időszakokon is átsegítette.
És most is, amikor a barátságtalan vidéket szemlélte nehéz szívvel, s lassan összeszedte gondolatait, hogy művét folytathassa, lassú léptekkel visszatért íróasztalához, a tintafoltos oldalakhoz és a pislákoló mécseshez, visszaült székére, majd szeretettel végigsimított a Biblia bőrkötésű fedelén, mintha csak erőt merítene belőle. Jórunnra gondolt. „Jó helyen vagy kedvesem, de ne félj, érzem, nem sokára ismét együtt lehetünk.” Majd fáradt, öreg, szöszmötölős mozdulatokkal belemártotta a tollat a tintába, s karcos betűivel ismét szorgalmasan rótta a sorokat a sárguló papíron. Egy idő után szemei elhomályosultak, a cirkalmas betűk összefolytak előtte, majd kontrollálhatatlanul elnyúltak a vonalak a papíron. Rút pacát ejtett az utolsó sor mondatára is. Nem érzett semmi fájdalmat, de zsibbasztó tehetetlenség nehezedett tagjaira, és képtelen volt összeszedni magát, hogy új erőre kapjon. Megállt, mert úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Ősz haja szemébe hullott, de annyi ereje sem volt már, hogy elsöpörje homlokából. Deres feje lassan előrecsuklott, homloka hangosan koppant az asztalon, élettelenül lehulló kezéből pedig lassan a földre esett a penna. Asztalán a mécses még egy utolsót lobbant, majd az is végleg kihunyt.
Jón Steingrímsson, Kirkjubaejarklaustur falu lelkipásztorának nagy műve a Laki vulkán kitöréséről, s dél-Izland nagy részének pusztulásáról befejezetlen maradt hát, mégis, 225 évvel az események után, az ő leírásának köszönhetően részletes és élethű leírást kaphatunk a világtörténelem talán legnagyobb pusztítását véghezvivő vulkánkitörésről, s annak minden következményéről.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 4 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#4896) | 2008. október 20. 10:54 |
Egyébként meg nem angol szavak, csak az angol nyelv is átvette őket. Az intenzitás latin eredetű, az atmoszféra pedig görög. Sőt, az atmoszférát nem csak a földrajznál használják, hanem a fizikában és a kémiában is, mint meghatározásokat és definiciókat. | |
Válasz TMT hozzászólására (#4879). |
|
2. Persepolis (#4891) | 2008. október 20. 09:18 |
Kedves Tana, köszönöm az elismerést. Az idegen szavak használatára mindig odafigyelek, mert nekem is fontos, hogy lehetőleg magyar szavakat használjak az idegen kifejezések helyett, de az általad említett idegen eredetű szavak teljesen hétköznapi magyar használata már megszokott. Az atmoszféra meghatározást földrajzból tanítják az iskolában, olyannyira átvette a magyar nyelv. Ugyanakkor arra is figyelnem kell, hogy kerüljem a szóismétlést, és gyakorta használok többször is egy-egy kifejezést, amit ha többször is ismétlek, legalább ekkora stílushiba. És nem utolsó sorban vannak szavak, amelyek jobban tudják érzékeltetni egy-egy jelentés hatását, kifejezését, mint más szinonimájuk. | |
Válasz TMT hozzászólására (#4879). |
|
3. TMT (#4879) | 2008. október 19. 20:19 |
Negyon tetszett az irasod.En ugyan egy kicsit zavaronak talalom, hogy idonkent angol szavakkal tuzdeled meg mondataidat.Pl,Intenzitas,atmosfera .Bocsi,de van helyettuk magyar szo is... Tana | |
| |
4. Persepolis (#4711) | 2008. október 14. 09:35 |
Örülök Liz, hogy tetszett. Ezek a pozitív hozzászólások mindig pluszt adnak, és ha tudom, hogy van akit érdekel az írásom, a téma, akkor mindig szívesen írok. Most már a befejezésén dolgozom, és amit a múltkor említettél, hogy ezzel foglalkozol, ilyen helyen dolgozol, most már egy ilyen plusz töltetet is adott a munkámnak, hogy ebből a szempontból is megpróbáljam bemutatni ezt az eseményt. Mert ma is nagyon aktuális. Köszönöm. | |
| |
