vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Etruszk temetkezési szokások

Műfaj: SzakirodalomCimkék: hamvasztás, hantolás, temető, sír, itália, etruszkok, ókor, temetkezés

Ismét egy rejtélyes eredetű ókori nép, az etruszkok kerülnek górcső alá, akiknek temetkezési kultúrája oly sok mindenben eltér, de több mindenben hasonlít is koruk népeinek temetkezéséhez.

Eredetük

Az etruszkok titokzatos népének eredete mindmáig vitatott; vannak kutatók, akik szerint kelet-nyugati irányú népvándorlás után kerültek Itália középső vidékén elhelyezkedő törzsterületükre, mások szerint észak felől bevándorló indogermán nép volt, végül olyan kutatási eredmények is ismertek, melyek szerint ez a rejtélyes nép bennszülött eredetű volt.

A Kis-Ázsia felől történő bevándorlás tézisének képviselője elsősorban Hérodotosz volt, aki azt állította, hogy Lydia vidékéről vándoroltak Itáliába. Nézetét megerősítette III. Ramsesnek a „tengeri népek” felett aratott győzelme alkalmából az utókorra hagyott listája, melyben fellelhető egy „trsw” szógyökkel jelölt nép is, akiket a türszénoi (az etruszkok görög elnevezése) néppel lehet azonosítani.

A térségben a bronzkor befejeződését jelző népvándorlás többi csoportját számos azonosítatlan nép mellett még az akhájok, a danaoszok, dardánok, a lukkik (lykiaiak), a serdenek (a szicíliai szikeloszok), és a Bibliából ismert filiszteusok alkották.

Hérodotosz szerint az etruszkok mitikus őse, Atüsz lydiai király fia, Türrhénosz királyfi nem sokkal a trójai háború után vándorolt el nyugat felé.

Más feltételezések szerint az etruszkok megegyeznek a nem kevésbé titokzatos pelaszg népcsoporttal, akiknek az eredetét és a nyelvét szintén nem sikerült eddig megfejteni.

Az ókorban csupán a halikarnassosi Dionysios állította azt, hogy az etruszkok nem bevándorlók voltak Itáliában, hanem őslakosok (autochtón népesség), s nevüket Rasennától kapták. (A rasenna tulajdonképpen az alpesi völgyek lakosságát, a rhetieket jelölte.)

Nézetét a legújabb korok nyelvészei és egyes régészek is alátámasztják, mint például Trombetti, Ribezzo, Devoto, illetve Schuchhardt.

A harmadik elképzelés, miszerint az etruszkok észak felől özönlöttek volna Itáliába a különböző italicus törzsekkel együtt, mint indoeurópai népcsoport, csak a XX. században vált elfogadottá. Ennek a nézetnek a képviselői Fréret, Niebuhr, Müller, Corssen illetve Lattes voltak. A legújabb feltételezések szerint, az északi eredetet illetően, az etruszkok rokonságban állhattak a magyarok őseivel, s mindezt a hasonló nyelvtani és szókincsbeli azonosságokra alapozzák. Ennek a nézetnek a független olasz nyelvész, Alinei, illetve a magyar Mesterházy Zsolt a képviselői.

Azonban Pallottino illetve Altheim lehetségesnek vélik azt az eshetőséget is, miszerint a három teória egyformán érvényesült az etruszkok eredetét illetően. Szerintük az etruszk nép már Itáliában alakult ki egyfelől a bennszülött (pre-indoeurópai) népességre telepedett, újonnan érkezett italicus lakosságból, másrészt a később betelepedett kis-ázsiai eredetű népesség összeolvadásából.

Ezt a Villanova-kultúra erősen orientális stílust követő etruszk átalakulása bizonyítja, valamint a temetkezési szokások hirtelen történő megváltozása; a korábbi kizárólagos halotthamvasztásos temetkezéssel szemben elterjedt a hantolásos eljárás.

Mindenesetre a kelet felől bevándorolt népesség a magas szintű elő-ázsiai műveltséget hozta magával. Ezek a népcsoportok kulturális és politikai fensőbbségüket rákényszerítették az ott lakó csoportokra, s alig két évszázad leforgása alatt igen magas fokú civilizációt és erős katonai hatalmat hoztak létre a térségben.   

Az etruszk civilizáció beolvadása a római kultúrába

Azonban az etruszkok katonai hegemóniáját a századok folyamán maga alá gyűrte az egyre inkább megerősödő és kíméletlenül terjeszkedő Róma, ugyanakkor a fiatal köztársaság magáévá tette és asszimilálta szomszédai magas fokú, államalkotó civilizációját. Ez a beolvasztás azonban azt eredményezte, hogy az etruszkok fokozatosan elveszítették nyelvüket, nevüket, sőt tetteiknek emlékeit.

Ahogy az egyiptomi történelemből is jól ismert, ha egy korabeli fáraó meg akarta semmisíteni valamelyik elődjét, akkor nevét kivésték szobrai talapzatából, felirataiból, s az új fáraó sajátjával helyettesítették. Az ősi emberek úgy gondolták, hogy valójában csak az hal meg végérvényesen, akinek nevét, tetteit és az utókorra hagyott emlékeit semmisítik meg, mert ezzel végérvényesen feledésbe merülnek.

Az etruszkok tragédiája talán éppen abban rejlik, hogy egy ilyen életrevaló, erős és hatalmas hatalom telepedett rájuk, s mintegy „parazitaként”, az etruszk kultúra erejét szívta el saját megerősödése érdekében. A Római Birodalom több mint ezer esztendőn keresztül virágzott, s mivel központja éppen egybeesett Etruria területeivel, a korábbi civilizációt akaratlanul is teljesen megsemmisítette.

Róma nem csak a közigazgatási, illetve katonai struktúra sajátságait, a politikai és társadalmi szervezet felépítését vette át az etruszkoktól, hanem módszeresen magáévá tette vallásukat, szellemiségüket, sőt még a művészetükből is merített.

Eredetileg etruszk jellegzetességek voltak a sella curulis (trón), a fasces (vesszőnyaláb, benne a kétfejű bárddal), melyet a lictorok (törvényszolgák) az aktuális magistratusok (tisztségviselők) előtt hordoztak. Ezek, illetve a többi uralkodói szimbólum a hatalmat jelképezték. De etruszk eredetűek voltak a különböző verseny-, illetve gladiátorjátékok, a győzelmi triumphusok (diadalmenet), a katonai táborok felépítésének szerkezete, sőt nagyon sok vallási szertartás, mint a haruspicium (a béljóslás), az augurium (madárjóslás), vagy a titokzatos disciplina Etrusca (azoknak a szabályoknak az összessége, melyek az emberek és az istenek közötti kapcsolatokat fejezik ki), valamint maguk a főistenségek is.

Róma tehát átvette kultúrájukat, de öntudatukat módszeresen, hosszú és véres háborúkban igyekezett eltaposni, városaikat lerombolták, s nyelvük helyett a latin terjedt el az egész Mediterráneumban.

De fennmaradtak híresen szép sírjaik, melyek szavak nélkül is rengeteget mesélnek erről a titokzatos népről, függetlenül Róma megsemmisítő elhatalmasodásától.

Azok a sokszínű, változatos nekropoliszok, melyeket városaikon kívül emeltek halottaik tiszteletére, de melyek sokfélesége folytán eredetük továbbra is rejtve marad.

Az ősidők

A Kr.e. II. évezred közepén terjed el a bronzkori kultúra az Itáliai-félszigeten, melynek leletanyaga már bizonyosan idegen eredetű, betelepült népcsoportokra enged következtetni.  A félsziget őslakossága kereskedelmi kapcsolatokat ápolt Szicíliával, a környező szigetekkel, az adriai partvidék népeivel, illetve az égei-tengeri kultúra képviselőivel. Ez a megélénkült kereskedelem lehetőségeket teremtett az élet minden területén, ugyanakkor kitágította az ismeretek határait, s ily módon az egymástól távol élő kultúrák kölcsönhatásba léphettek egymással.

Ugyanakkor a Pó környékén, az ebben az időben elterjedt háromféle településforma, a palafitte- (cölöpépítmények), a torbiere- (tőzeg-mocsár falvak), illetve a terramare- (zsíros föld) települések még nem hozhatóak összefüggésbe a népesség eltérő eredetével, csupán a különféle lokális tényezők eredményeként alakultak így ki.

A három különböző településfajtából az utóbbi, a terramare volt jellemző kizárólag az Itáliai-félszigetre, a másik kettőt Európa más vidékein is meg lehetett találni.

A terramare-népesség már földműveléssel foglalkozott, háziasították a lovat, és kiterjedt kereskedelmi kapcsolataik lehettek, ugyanis a nagyszámú borostyánkő lelet észak-, észak-keleti irányú kereskedelmi utakat feltételeznek. Erre utal temetkezési módjuk, a hamvasztás is, mely a késő bronzkorban az északi kultúrákra volt jellemző.

Az északi Pó-kultúrkörön kívül, délebbre is volt egy jellegzetes késő bronzkori civilizáció, az úgynevezett extraterramaricoli, vagyis az Appennini-kultúra. Bár e népesség félnomád, és pásztorkodást folytató csoportokat foglalt magában, fejlett kézművességre és állandó kereskedelemre utaló nyomaik megtalálhatóak voltak az Aiol-szigeteken, Szicíliától északra, melyek köztudottan a mykénei és minósi távolsági kereskedelem pontjai voltak. Valószínűleg ezek a kapcsolatok hathattak oly mértékben az Appennini-kultúrára, hogy átvették tőlük jellegzetes temetkezési szokásukat is, az elföldelést (inhumatio). E rítus szerint az emberi csontokat nagy kőurnákban helyezték a földbe.

Az itáliai vaskort a Villanova-kultúrával azonosíthatjuk, mely a Kr.e. II. évezred utolsó századaiban kezdett kialakulni, s mely egy Bologna melletti faluról kapta elnevezését (Patroni régész után).

Ezekben a századokban a kereskedelmi kapcsolatok megélénkülnek, még-meghatározóbbakká válnak, ugyanakkor a bányászat elterjedése és a fémipar elterjedése a fegyverek nagyobb mértékű használatához is vezetett, mely végső soron megindította az ókor egyik legjelentősebb hullámát, az indoeurópai népvándorlást.

Ekkor döntötték meg a „tengeri népek” egyes csoportjai Kis-Ázsiában a hettiták államát, ebben az időben pusztították végig a levantei partvidéket a filiszteusok egészen Egyiptomig, Európában pedig az észak felől érkező dórok rombolták le a mykénei civilizációt, s hosszú, sötét századok következtek. De ahogy a bevezetőben már említettem, több kisebb nép is a „tengeri népekkel” sodródott, s ekkoriban kerülhettek a szikeloszok Szicíliába, a dardánok a Balkánra, vagy éppen ekkoriban indulhattak nyugati útjukra az etruszkok első csoportjai is. Az indoeurópai népek között voltak az italicusok, akiknek két nagyobb csoportja telepedett le a félszigeten, a latin-faliscusok, és az umber-oscusok, valamint más kisebb itáliai törzsek is.   

Az az érezhető átalakulás, mely a bronzkorból a vaskorba való átmenetet jellemzi, s mely felgyorsította a fejlődést mindenfelé, elválaszthatatlan az új népek megjelenésétől és térhódításától. 

A korai időkre (Proto-Villanova) még a hamvasztásos temetkezés volt jellemző, mely hozzájárult ahhoz, hogy ez a kultúra az urnamezők civilizációja elnevezést kapja.

Halottaik hamvait jellegzetes, geometrikusan díszített kettős kúp alakú, vagy gömbölyű urnákba helyezték, s ez a rítus oly mértékben elterjedt, hogy leleteiket egész Itália-szerte meg lehetett találni.

A temetkezési gödrök mély, kövekkel gondosan kirakott, kis átmérőjű aknák (pozzo) voltak, s a halott mellé étel-, és italáldozatot is tettek. Idővel az urnákat is fokozottabban óvták, s most már faragott kő-, vagy terrakotta kazettákba zárták a csonttartókat is. Mellékletként apró kerek, illetve ovális kunyhó-formájú urnákat is elhelyeztek, melyek a halott lakóhelyéül szolgáltak.

A Villanova-kultúra első szakasza a Kr.e. IX. századra tehető, melyre a sírmellékletek gazdagodása jellemző.

A második szakasz a Kr.e. VIII. századra esik, melynek egyik legkiemelkedőbb lelete a Benacci-birtokon talált ló-ábrázolás. Ez mindenképpen keleti eredetű befolyásra enged következtetni, ugyanis a ló-, és bika-ábrázolások az egész Mediterráneumban keletről terjedtek el. Valószínűsíthető, hogy a népvándorlás keleti elemei hozták magukkal. A napkultusz megjelenése is a keleti befolyást engedi erősíteni. (Nap-kocsik orientalizáló díszítése).

A Villanova-kultúra harmadik szakaszát Kr.e. 750-650 közé lehet datálni, s ezt a korszakot, illetőleg a negyediket már erősen az etruszk befolyással lehet azonosítani.

Ez a két szakasz időben egybeesik Etruria fejlődésének fénykorával. A városállamok gazdagodása, a kifinomult művészet egyre inkább megkövetelték a változatosságot és az igényességet. Megjelennek az ember-, illetve állatalakokat mintázó felajánlási szobrocskák, illetve az egyéb gazdag sírmellékletek.

De amíg az első két Villanova-szakaszban a hamvasztásos temetkezés jellemző, később az elföldelés szokása válik meghatározóvá, sőt, délen, Campaniában, Capuában, illetve Cumaeban a Fossa-kultúra terjedt el, melyben a halottakat földbe vájt aknasírokban temették el, melyek fölé kisebb piramisokat raktak kövekből. A környéken még a gazdag mellékletű fakoporsós temetkezés is megszokott volt.

Bár mindez ideig nem bizonyítható teljesen egyik feltevés sem az etruszkok eredetét illetően, abban minden kutató egyetért, hogy hajósnép voltak, akik – bárhonnan is érkeztek – magas szintű és sokrétű fejlettségüket és hajózási, csillagászati illetve mérnöki tudományukat hozták magukkal, s ezt a tudást békés módszerekkel adták át az itt talált őslakosságnak.

Így tehát az etruszkok különböző népelemekből, azonos cél érdekében, adottságaikat, hatalmukat, tapasztalataikat és akaratukat egyesítve formálódtak egységes néppé.

Az etruszk thalattokratia kiteljesedése

A nagyszámú, csoportos bevándorlás a Kr.e. VIII. századra talán már teljesen be is fejeződött, s az etruszkok hozzáláthattak hatalmuk békés kiépítéséhez.

Az a mindennél hasznosabb tudás, melyet keleti őshazájukból magukkal hoztak, segítettek nekik abban, hogy a sokkal fejletlenebb, kezdetlegesebb szinten álló itáliai őslakosság elfogadja hatalmukat, s együtt ráléphessenek az államformáló fejlődés útjára.

Virágzó városokat alapítottak, melyeket két nagyobb csoportba sorolhatunk; egyfelől a tengerparti települések laza konglomerációját, másrészről a szárazföldi városok szövetségét. Ezek a városok – szemben a Villanova-kultúra egyszerű falvaival – már fejlett szervezettségről tanúskodtak, melyeket egyfajta vallási és kereskedelmi szövetség fűzött össze, s vezetőik évente egyszer szakrális ünnepség keretében Volsinii-ben (Voltumna istennő szentélyében) gyűltek össze, hogy megújítsák tisztségeiket, vagy új vezetőket válasszanak.

A fejlesztés keretében hatalmas kiterjedésű mocsarakat csapoltak le, a városiasodás érdekében szennyvízcsatornákkal látták el településeiket, aquaductusokat (vízvezetékek), kőhidakat, hajózható csatornákat, gátakat teremtettek, megalapozva ezzel a későbbi fejlődés ütemét.

A Tirrén-tenger partja mentén feküdt az etruszk érckitermelés és fémművesség központja, Populonia. Szomszédságában még egy jelentős érclelőhelynek számító város volt, Vetulonia, ahol a római tisztségviselők jelképének számító fasces egy vasból készült mintapéldányát is megtalálták a régészek.

Ezeknek a városoknak az érckitermelésére támaszkodva, a hadviselésben nélkülözhetetlen fegyvereket is maguk tudták előállítani, s komoly hajózó múltjuk szaktudását felhasználva olyan területekre tudták kiterjeszteni hatalmukat, mint a szemben elhelyezkedő Elba szigete (szintén jelentős érclelőhely), valamint Szardínia és Korzika szigetei.

A thalattokratia görög szakkifejezés tengeri nagyhatalmat jelent, mely ebben az időben (Kr.e. VII-VI. század között) az etruszk tekintélyre tökéletesen ráillett, ugyanakkor ez, mint társadalmi jelenség is meghatározó volt. Megszerezték a hegemóniát a Tirrén-tengeren, s elsősorban a karthagói nagyhatalommal, illetve a görögökkel vívtak jelentős összecsapásokat előnyük megtartása érdekében.

Lényegében a thalattokratia volt a fejlődésnek az a meghatározó mozgatóereje, melyre gazdaságuk épülhetett. Mindezt csak kiegészítette fejlett vasérc-kitermelésük, kereskedelmük, illetve földművelésük.

A tengeri hatalom birtoklása megteremtette azt a gazdasági jólétet, melyre gyorsan virágzó kultúrájuk épülhetett, s olyan társadalmi réteg alakulhatott ki ebből, mely már igényelte a választékos, finom ízlést, a keleti kultúrák megtermékenyítő hatását, a kényelmet és fényűzést.

 Az etruszk nekropoliszok – a mindennapi élet titkainak hordozói    

Mivel a módszeres római terjeszkedés (városrombolások, rátelepülések) lényegében megsemmisítette az etruszk urbánus kultúrát, manapság elsősorban a sírok, temetők leletanyagaira hagyatkozhatunk, ha tanulmányozni és még jobban megismerni akarjuk ezt a titokzatos népet, illetve származását.

Azonban amennyire megfejthetetlen az eredetük, éppen annyira adhat okot a fejtörésre, ha megpróbáljuk a sírok stílusa alapján kideríteni a gyökereket.

A századok folyamán – területi elhelyezkedésüktől függően – többféle etruszk sírtípus alakult ki. Nem csak a különböző domborzati viszonyok határozták meg e temetkezési helyek kialakítását, hanem az adott időszakra jellemző, uralkodó hatások is.

A már említett, archaikus és kezdetleges pozzo-, és fossa-sírok a Villanova-kultúra korszakainak sajátosságai voltak, s elsősorban Cerveteri környékén tártak fel ilyeneket.

Cerveteri (latinul Caere) a Kr.e. IX.-VIII. századtól fogva lakott volt, s egyszerű villanovai településből fejlődött az egyik legjelentősebb és leggazdagabb etruszk várossá, elsősorban a görögökkel és föníciaiakkal való kereskedelemnek köszönhetően.

Három nekropolisza közül – a Sorbo, a Monte Abatone, illetve a Banditaccia – az elsőt kezdték legkorábban használatba venni, de már a Kr.e. VII. században alig temetkeztek ide. Természetesen itt található a legtöbb pozzo-, és fossa-sír, de vannak igen korai sírkamrák is, melyeket tumulettiknek (tumulus) neveznek, és olyan urnákat őrző custodék („őrzők” - oválisra, vagy gömbölyűre faragott kődobozok), melyekbe a hamvak kerültek.

A sírmellékletek már jól mutatták azt a törekvést, hogy az élők igyekeztek a halottaknak azt a kényelmet biztosítani, amit a földön megszoktak, s melyek majd egészen odáig fognak fejlődni, hogy egy-egy sírkamra egy tökéletes lakóház belsejét utánozza.

Érdekesek a vízforrás mögé rejtett sírkamrák kialakításai is, melyeknek a vízszint alá rejtett bejáratával igyekeztek óvni a halottak szellemeit.

Ezek még igen ősi megoldások voltak, melyek alapvetően a Villanova-kultúra hamvasztásos temetkezés-formájának szokásából merítettek.

Ezt a korszakot a tumulusok (dombsír, kamrasír) használatának ideje váltotta fel, melyek közül szintén többet találtak a sorboi temetőben. Ezek legegyszerűbb kialakításai az ún. tombák voltak, melyek talán elődei voltak a tumulusoknak, vagy csak a legszegényebbek használták (egészen egyszerű sírkamrák).

Mostanra egyre inkább megszokottá vált a földeléses temetkezés, melyre a magyarázat az lehet, hogy Kr.e. 700-tól új arisztokrata réteg jelent meg az etruszk városállamokban, ugyanis erre vall a katonák teljes harci díszben történt eltemetése. Persze a hantolásos módszer nem vált mindenfelé elterjedt gyakorlattá, megmaradt a korábbi hamvasztásos módszer is, főként a tengerparttól távolabb eső, tradicionálisabb területeken, mint például Chiusiban.

A kamrasírok ideje a Kr.e. VII-V. századok közé tehető, s jellemző vonásuk az orientalizáló stílus elterjedése a Kr.e. VIII. századtól kezdődően. Alapja a Villanova-kultúrából ered, de neve is jól mutatja, igen erősen befolyásolta a keleti (főleg föníciai) kereskedelem hatása.

Itt már erősebben érezhető az a törekvés, mely a korábbi, egyszerű villanovai temetkezésekben csupán az étel-, és ital-áldozatokban nyilvánult meg. Ezek a sírok már komolyabb kényelmet igyekeztek biztosítani az eltemetett számára az örök életre.

Megkezdődik tehát a sírok lakóház-szerű kialakításának módja, melyek alapján jó képet kaphatunk a korabeli caerei lakóházak körülményeiről. A sírokat berendezték, s olyan eszközökkel látták el, melyekre az élők világában is mindennap szükség van. 

A feltáróiról elnevezett Regolini-Galassi-sír, melyet 1835-ben felfedeztek fel, igen jó példája az orientalizáló kamrasírnak, melyet sikerült úgy feltárni, hogy még nem volt kifosztva.

A keleti hatást tükrözi már a bejárati ív is, melynek kialakítása szinte megegyezik a Peloponnesoson feltárt mükénéi korból származó tirünszi vár, illetve a babiloni palota épületeinek bejáratával. Az építési eljárás mindhárom esetben ugyanazt a mintát követi.  

A falakat a keleten megszokott módszerrel, habarcs nélkül illesztett hatalmas tömbökből rakták össze, melyek egyszerű vonalvezetésű ívben, álboltozattal lezárva, szinte csúcsban végződnek. A folyosó keskeny kamrába torkollott, ahol a gazdagon feldíszített halottakat találták felravatalozva. A sírmellékletek itt már nem csak ételeket tartalmaztak, hanem ékszereket, használati eszközöket, fegyvereket, bronzágyat, trónszéket, halottaskocsit, díszkocsit, s mindezt a kor elterjedt szokásainak megfelelően rengeteg arannyal, ezüsttel és elefántcsonttal kísérve.

A tumulusok kialakításának módja igazodott a helyrajzi viszonyokhoz, s elsősorban azokon a területeken terjedtek el, ahol megszilárdult vulkáni hamuból képződött kőzet (tufa) alkotta a domborzatot. Ástak egy kör alakú árkot, s az ily módon eltávolított földet a középen meghagyott tufa-alapzatra halmozták, míg meg nem kapták a kellő magasságú, kúp alakú dombot, melyből kivájták a folyosót és a sírkamrát. A tetejét fákkal ültették be, s így a sírhely tökéletesen beleillett a környezetébe.

A mükénéi Atreusz kincsesháza (tholosz) is ugyanilyen kialakítású építmény, s még a funkciója is – ellentétben nevével – megegyezik az etruszk tumulusokkal.    

Ez a fajta sírhely a Kr.e. 650-es évektől terjedt el fokozatosan, s az idők folyamán egyre inkább bonyolultabb elrendezésű és beosztású sírkamrákat alakítottak ki bennük. Mindezt elősegítette a tufa jó felhasználhatósága, s ily módon a belső kialakítás, a kőzet faragása élethűbben követhette a lakóházak mintáját.

Díszítésük, faragásuk és berendezésük egyre pompásabb lett, alaprajzuk tagoltabbá vált, a sírkamra méretét már teremmé növelték, belső oszlopok támasztották alá a felhalmozott tufa-réteget, s a sírhoz dromoszt (előteret) építettek. 

A Banditaccia a leghíresebb a három cerveteri nekropolisz közül, valóságos város mintáját követi; Pallottino, az olasz régész egyenesen „antik halotti városnak” nevezte.

Több mint négyszáz tumulus található a területén, melyeket kisebb-nagyobb utcák tagolnak városi formára, megfelelve az etruszk városépítési szabályoknak, az égtájak szerinti régiók felosztásával.

A férfiakat díszes ravatalokon helyezték el, míg a nőket szépen kifaragott, nyeregtetős fedelű szarkofágokba temették. Ugyanakkor szomorú és megható látványt nyújtanak a gyermekek egyszerű, láda alakú sírépítményei, melyeket családtagjaik díszes tumulusai előtt alakítottak ki. Mindmáig megfejtetlen rejtély maradt, hogy őket miért nem együtt temették el szüleikkel.

A legnagyobb különbség Cerveteri és a szomszédos Tarquinia – egyébként hasonló felépítésű – nekropoliszai között, hogy míg Tarquiniában csodálatos freskókkal díszítették a kamrasírok falát, addig Cerveteriben részletesen kifaragott, díszes domborművek díszítik a falakat, melyek a mindennapi életből kölcsönzött eszközöket, tárgyakat formálnak.

A tufából könnyen alakítottak ki ajtókat, ablakokat, szerszámokat és minden olyan eszközt, melyre a halottnak szüksége lehet a túlvilágon. Ezek legszebb példái az Öt szék sírja, a Domborművek sírja, illetve a Pajzsok és székek sírja.

Tarquiniát (etruszk nyelven Tarchuna) a mitikus mondák szerint Tarchon alapította, aki a lydiai Türrhénosz királyfinak a testvére, vagy fia volt.

Ez a település is a tengerparti „Dodekapolisz” (tizenkét város) szövetségébe tartozott, akárcsak Cerveteri, és igen rövid idő alatt az egyik legfontosabb etruszk várossá fejlődött.

A környéken feltárt tipikus villanovai település maradványai arra engednek következtetni, hogy már a Kr.e. IX-VIII. századtól fogva lakott volt; számtalan archaikus gödör-, illetve ároksírt találtak a város mellett, melynek több épületmaradványa maradt fenn az utókor számára, mint a többi etruriai városnak. (A Királynő oltárának romjai a legnagyobb fennmaradt szentélynek a maradványai.)

Nekropolisza – a Monterozzi-domb – számtalan halomsírt rejt magában, melyek azonban nem olyan hatalmasak és díszesek, mint Cerveteri fejedelmi tumulusai.

Ez arra enged következtetni, hogy a Kr.e. VII. században a település még a gazdagabb városok árnyékában fejlődött, s nem rendelkezett olyan vagyonos társadalmi réteggel, mint a nagyobb és erősebb etruszk városok.

A Kr.e. VI. századtól azonban gyors fejlődésnek indul, megerősödnek a kereskedelmi kapcsolatok, s innentől kezdve fellelhetőek a díszesebb – azonban még mindig a megszokottnál kisebb – tumulusok is.

A város tehát a Kr.e. VI-II. század között élte fénykorát, s erről büszkén vallanak a gyönyörűen díszített, már említett festett sírok.

A freskók élénk színekkel készültek; stilizált állatábrázolások, a mindennapi életből merített motívumok, illetve egy esetben – ebben a korban szokatlan módon – mitológiai témák (Akhilleusz és Troilosz) követik egymást.

A feltárt és konzervált hatvan sír közül a leghíresebbek a Vadászat és Halászat, a Bikák sírja, a Bartoccini-sír, a Zsonglőrök sírja, az Augurok sírja, a Bűvészek sírja, az Olimpiai sír, illetve a legrégebbi Leopárdok sírja.

Az itáliai szövetségesek Kr.e. 295-ben bekövetkezett sentinumi veresége után Tarquiniának is el kellett ismernie Róma hatalmát, s ezt a politikai tragédiát az Alvilági sír két különálló kamrájának különbsége érzékelteti.

Míg az egyes számú sírkamrában, mely a Kr.e. IV. század elején készült, még élettel teli, lakoma-jeleneteket festett a feltehetően görög származású művész, addig a második kamra, mely már a század végén készült, a politikai vereség baljós hangulatát sugallja. Komor túlvilági lelkiállapot érezhető a festményeken, s megjelennek az alvilági démonok alakjai is.

A tarquiniai freskók közeli rokonságot mutatnak a krétai minószi festmények ábrázolásaival. Ugyanazok a delfinek, vagy bikák láthatók ezeken a festményeken, mint a knosszoszi palota falain. A kultikus bikaugrás ábrázolása, az emberalakok színezése (a nők fehérrel, a férfiak sötét terakotta-színnel), a haj stilizált, ornamentális ábrázolása letagadhatatlan rokonságot mutat a két kultúra között.

Mindezek kis-ázsiai, égei gyökereket feltételeznek, hiszen olyan állatábrázolások is feltűnnek az etruszk freskókon, melyek sohasem voltak őshonosak Etruria mocsaras síkságain (oroszlán, leopárd).

Az Augurok sírjában az előkelők hosszított, magas szárú cipői hettita divatot követnek, s ugyanilyen ábrázolás tűnik fel a Bárók sírjában, valamint a Bikák sírjában ábrázolt Akhilleuszon is. Az Augurok sírjában megjelenített táncoló alak, Phersu is feltűnően keleties, talán perzsa szabású öltözetet, süveget és hosszú szakállat visel.

Mindezeket figyelembe véve tehát, meg kell állapítanunk, hogy az etruszk freskó-festészet  a századok folyamán nem a görög, illetve hellenisztikus stílusirányzatot követte, mint ahogy az szerte az egész Mediterraneumban megszokott dolog volt, hanem a jóval archaikusabb kis-ázsiai, illetve égei kultúrák motívum-világát.

Dél-Etruria sziklafalba vájt sírjai szintén a domborzati viszonyokhoz igazodtak, s az etruszk nekropoliszok egyik legjellegzetesebb formáját képviselik.

A meredek tufafalakba mélyített sziklasírok védelmezően ölelik körbe a települést, s így az itt eltemetettek és az élők között soha nem mosódott el a kapcsolat.

Ezeknek a fajta síroknak is többféle típusa létezett, s kialakításuk is két szakaszra osztható.

Egyfelől a Kr.e. VI-V. század között emelt archaikus sírok, másrészt a Kr.e. IV-II. század közötti, hellenisztikus hatású síremlékek, s mindegyik nagyon sokféle formát, illetve kialakítást képvisel.

A Kr.e. VI-V. században Etruria vezető városállamai Cerveteri és Veii voltak, s így e két város környékén figyelhetőek meg elsősorban az archaikus sziklasírok legszebb példái.

A legtöbbet általában a meredek sziklafalból vágták ki, de olyanok is előfordulnak, melyeknek mindegyik oldala szabadon áll, s egyszerű kocka alakjuk van.

A sokkal díszesebb, ötletesebb megoldású sziklából kivájt síroknak a hátsó traktusa olvad bele a természetes hegyoldalba, feltűnő oromzatuk gyakran lakóházat, esetleg szentélyt mintázott, s a két oldalon futó lépcsősoron lehetett a tetőt megközelíteni. A párkányokat festéssel, oszlopok kialakításával, domborművesre faragott ajtóval, később vakajtóval díszítették, de olyanok is előfordultak, melyeknek a homlokzatát ferde tetővel borították.

Belső kialakításuk egyszerűbb megoldású volt, mint oromzatuk, s nem olyan díszes, mint a tumulusok esetében. Egyszerű, négyszögletes sírkamrát vájtak ki a sziklából, melynek hátsó fala mentén padok futottak, ahová a holtakat fektették.

Ennek legszebb példái a Barbaro Romano közelében lévő San Giuliano síregyüttes kamrái, melyek a zöld növényzet között, egy mély völgy-szakadékban megbújva, nehezen megközelíthető helyen lettek kialakítva, illetve a blerai sírok.

A Kr.e. IV-II. században egy újabb etruszk város vívott ki magának hatalmi pozíciót, ez pedig Tarquinia volt. Tarquinia megerősödése időben egybeesett a sziklasírok második generációjának elterjedésével, mert a kisebb városokból – Castel d’Asso, Tuscania, Norchia – zavargások következtében elmenekülő arisztokrácia itt letelepedhetett, s később ízlésüknek és anyagi helyzetüknek megfelelően díszesebb, és a hellenisztikus hatásokat követő sírokat csináltattak maguknak.

A kocka alakú sírhoz díszes árkádot toldottak, s kibővítették egy olyan zárt helyiséggel is, ahol a halotti szertartásokat végezhették.

A Kr.e. III. században ebből a sírtípusból fejlődött ki az úgynevezett alsó homlokzatos sírbolt. Ez a megoldás már jóval tagoltabb volt a korábbi sziklasíroknál, s az árkádok alatt kifaragott oszlopok már teljesen élethű lakóház-formát kölcsönöztek ezeknek a síroknak.

Ezeknek a legszebb példáival Norchiában találkozhatunk, ahol valóságos negyedeket alakítottak ki a sorozatosan folytatódó sírkamrákból (Három fej sírja, a Fecsegő sírja, illetve a Smurinas család sírja, de a legszebb a Biedano völgyében van: a Lattanzi-sír).

Egy másik fontos hellenisztikus nekropolisz a Castel d’Asso sziklafalába vágott 69 sírkamra együttese (Orioli, Nagy sír).

Ennél is bonyolultabbak azok a templomsírnak nevezett temetkezési formák, melyeket már faragott frízek, timpanonok és oszlopfők díszítenek. Ebben az esetben a sírkamrát már a föld alá mélyítik, és úgy alakítják ki, hogy hosszabb időn keresztül, több generáció is használhassa. Ugyanakkor amilyen gondosan díszített ezeknek a templomsíroknak a külső oromzata, olyan egyszerű megoldású a belső sírkamra. Fokozatosan elmaradnak a kőbe vésett bútorok, berendezések, a falfestmények, sőt, még a mennyezetgerendákat is elhagyják. Csupán a kőpadok és szarkofágok maradnak meg, ahol a holtakat végső nyughelyükre helyezik.

A templomsírok példáit az Acqualta völgyében lehet megcsodálni.

Az etruszk sziklasírok keleti mintái Perzsiában találhatók.

Hasonló módon, sziklából kifaragott sírban temették el I. Dareioszt, Xerxészt, I. Artaxerxészt és II. Dareioszt a Perszepolisztól nem messze található Naqs-e Rosztamban.

A perzsa királysírok is díszes faragású frízekkel díszített, megközelíthetetlen sziklafalban lettek kialakítva, bár ezeket a növényzet hiánya teszi különbözővé az etruszk síroktól.

Az etruszk hellenisztikus templomsírok távoli rokonai a világhírű, nabateus Petra csodálatos, szivárványszínű sziklából kifaragott sírjai, melyek a Kr.e. II-I. század idején épültek, bár ezek monumentális kialakításukkal inkább már szentélyeknek tűnhetnek, semmint síroknak.

A hellenizmus kultúra-formáló ereje még az igen sajátos eredetű és öntudatú nomád nabateusokat, és a kiderítetlen származású etruszkokat is sikeresen alakította saját képére, s ez a hatás mindkét népnél ilyen csodálatos formában nyilvánult meg.

Etruria egyik leghíresebb, és leginkább egyedülálló nekropolisza a Crocefisso del Tufo nevű sírkerület, mely a korabeli Volsinii (ma Bolsena) területén helyezkedik el, s mely arról híres, hogy az egyetlen olyan nekropolisz, mely teljesen úgy épült, mint egy valóságos városnegyed.

Itt már a sírok kialakításának módja is a lakóházakéra emlékeztet, szemben a városiasan összetömörült tumulusokkal, melyekről mégis tudni lehet, hogy sírok, vagy a sziklasírokkal, melyek gyakori hasonlatosságuk ellenére szintén nem lakónegyednek készültek.

Persze a Crocefisso del Tufo sem az élőknek épült, hiszen már eredetileg is temető volt, de itt a sírok már alapvetően ház-szerűen lettek kialakítva, és nem csak belülről.

A nekropoliszban 300 sírt tártak fel, melyek különálló, kocka alakú építményekben voltak kialakítva, s melyek között egyenes, szabályos utcák futnak, melyek derékszögben metszik egymást. Az egész sírkörzet szabályos, hálós városképpel rendelkezik.

A négyzet alakú, tufából készült „épületekre” földet hordtak, majd oszlopokkal látták el. A sírboltokban a járószintnél mélyebben van kialakítva a kamra, s a falak mentén padok futnak, melyeken a halottakat helyezték el. Vannak sírok, melyekben több kamrát is kialakítottak.

Szinte valamennyi sír 3-3,77 m hosszú, 1,75-2 m széles, 2,60-3,27 m magas, mely azonosság szintén az egységes városképet hivatott szolgálni.

A tetejükre növényzetet telepítettek, s hogy a gondos városrendezés legutolsó kívánalmainak is megfeleljen, minden sír bejárata fölé a tulajdonos, illetve családja nevét vésték.

Végezetül egy olyan etruszk város temetkezési kultúráját kell még megemlíteni, amely a tengerparttól távol eső fekvésének köszönhetően megőrizhette konzervatív, tradicionális szokásait, függetlenül attól, hogy a „Dodekapolisz” laza szövetségébe tartozott.

Chiusi (latinul Clusium) már a Villanova-kultúra idején lakott település volt, s hasonlóan a többi etruszk városhoz, melyek szintén villanovai falvakból nőtték ki magukat, ez a szárazföld mélyén fekvő település is meghatározó etruszk városállammá fejlődött.

Területe szomszédos volt Vulciéval, azonban a két város fejlődése különböző utat járt be, ugyanis Chiusi nem tengerparti település volt. Gazdagságát zsíros termőföldjeinek, mezőgazdaságának köszönhette.

A város Lars Porsenna lucumo (király) uralkodása alatt, a Kr.e. VI. század idején érte el fénykorát, amikor itt kerestek menedéket a Rómából elűzött Tarquiniusok, s Porsenna haddal indult az erősödő, de még meglehetősen jelentéktelen Róma ellen.

„A Tarquiniusok ekkor már Lars Porsennánál, Clusium királyánál kerestek menedéket…

Porsenna úgy véli, Etruriának csak kedvező, ha Rómában király, mégpedig etruszk nemzetségbeli király uralkodik – így ellenséges seregével elindult Róma felé. Soha még ekkora rémület nem fogta el a senatust: oly erős hatalomnak számított akkortájt Clusium, s oly nagy volt Porsenna híre.”

Livius érzékletesen ecseteli Clusium hatalmát és erejét, mely fenyegetés következtében, a fiatal Rómában az arisztokrácia kénytelen volt felmenteni a plebset a vámfizetés és adózás terhe alól, hogy a senatust támogassák. Bár a monda szerint Horatius Cocles és Mucius Scaevola hősies tettet hajtottak végre Róma megmentése érdekében, mégis az etruszkok kerültek ki a konfliktusból győztesen. Porsenna a győzelem után visszakapta a Róma által korábban kisajátított veii szántóföldeket.

Clusium Kr.e. 296-ban került végül római fennhatóság alá, akárcsak Caere, ekkortól fogva azonban az ide telepített római coloniák hatására a város elkezdett rómaiasodni, akárcsak a többi római gyarmatváros a Mediterraneum egész területén.

Ami a temetkezési szokásokat illeti, itt is megmutatkoznak a város konzervatív gondolkodásának manifesztálódásai.

Mint már korábban említettem, a Villanova-kultúra korai szakaszában kizárólag a hamvasztásos temetkezési formát használták, s az idők folyamán hiába terjedt el lassan az egész vidéken az etruszk eredetű hantolásos temetkezés, Chiusiban még a Kr.e. VI. században is gyakrabban hamvasztották a halottakat, mintsem temették volna.

Itt a villanovai bikonikus (kettős kúp alakú) urnákból kifejlődő hamvvedrek is sokáig megmaradnak, s egy jellegzetes, ún. „canopus urnának” elnevezett válfaja honosodik meg, melyek elnevezésüket az egyiptomi, zsigerek tárolására szolgáló alabástrom, illetve kőedények után kapták. A hasonlatosság azonban csak látszólagos, hiszen semmiféle összefüggés nem lehetett a két fajta edény között, csupán a formájuk egyezett.

A Kr.e. VI. századra a canopus urnák kialakítása egyre inkább kifinomultabbá válik, a fedelükön helyet kapó emberalakok vonásinak megjelenítése élethűbb lesz. Elindul egy olyan fejlődés, melynek teljes életnagyságú, ember-formájú, hamvak tárolására szolgáló „urnák” kialakítása lesz a végcélja a Kr.e. V-IV. századra.

Ennek legismertebb példája a híres, Chiancianóból származó ún. Mater Matuta-urna, mely egy asszony alakját ábrázolja, ölében gyermekével, s a nőalak egy trónuson ül.

Az ilyen urna-szobrok belsejébe nem csak a hamvakat rejtették, hanem ide tették a mellékleteket is, melyek gyakran tehetős tulajdonosról árulkodnak.

Chiusiban a Kr.e. IV-II. század között az ülő alakokat fekvők váltották fel, talán Volterra befolyására, ahol ilyen jellegű alabástrom urnákat használtak már a korábbi időktől fogva.   

Persze – ha lassan is – de kezdett elfogadottá válni a földeléses temetkezés szokása is, s ebben elsősorban a tarquiniai festett sírok stílusát követték, nem annyira a Cerveteriben megfigyelhető faragott, berendezett belső kialakítást.

Chiusiban ugyanúgy megfigyelhető a minószi kultúra szín-, illetve formavilága, mint Tarquiniában, de itt elsősorban a kedélyes, könnyed témákat részesítették előnyben.

Kedvelt volt a mindennapi élet, a természet ábrázolása, s ezt olyan könnyedséggel és üde színekkel festették meg, hogy a szemlélődő kis híján megfeledkezik arról, hogy ezek az emlékművek halottaknak készültek.

Ilyen kedves témát dolgoz fel a Majom sírja, vagy a Dombok sírja is, melyek közül az előbbi egy fiatal leány sírját díszíti.

Etruria városainak, illetve nekropoliszainak e rövid bemutatása távolról sem teljes, azonban ezen a néhány példán talán jól lehet érzékeltetni azt a sokszínűséget, melyet ez a varázslatos nép hozott magával megfejtetlen múltjából.

Hiába próbáljuk meg a sírok kielemzésével bármelyik vidékre is beazonosítani gyökereiket, egy következő sírhely talán mindeddigi feltételezésünket megcáfolhatja.

Olyan sokféle hatás érte őket a hosszú századok folyamán, hogy kultúrájuk akaratlanul is keveredett másféle népekével, s ily módon egy színes, de életrevaló elegyet tudtak létrehozni, melyet csupán egyetlen hatalom tudott igájába hajtani, az a hatalmas birodalom, mely minden más népet is tekintélye alá hajtott, s megalapozta a következő évezredek civilizációit. 

Ez az egyetlen birodalom a hatalmasra nőtt Róma volt.

 


Az idézet Titus Livius: A római nép története a város alapításától. (Ford.: Muraközy Gyula) - II.9. írásából származik.

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.