vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Fikció

Műfaj: VersCimkék: vers

Fikció

 

Ott történt meg, ott a kerítések előtt,

hatszázhuszonöten sóvárogtunk,

de nekem, ott akkor, összejött.

Tudtuk, hogy ez a lány annyira más,

annyira szép, és annyira az

enyém – tudtuk ezt mindahányan.

De egyikünk sem lépett semmit, férfiasan, bátran,

ki félénkségből, ki becsületből.

Emlékszem, csak nyomtam az anyagot az ecsetből,

az ő mosolyát festettem a rozsdás vasra,

és csak álltam ott mulyán, mintha

várnék valami hülye parancsra,

és nem tettem semmit. Csak éppen szerelmes lettem.

Csak ő érte, csak ő érte epedtem.

 

Jónéhány év eltelt azóta ...

De még most is a zsigereimben érzem ezt a lányt,

a mozgását, a nevetését,

a lelkét, a gondolatait,

és ha nagy néha találkozunk, én leblokkolok,

és mondanék neki valamit, valami megnyerőt,

valami szépet,

elétárnék valami gyönyörű képet,

hogy a boldogságot megtalálná velem,

hogy Ő lehetne az én második életem.

De persze így is az enyém lett, csak nekem sikerült,

tekintetünk egymásban mélyen elmerült,

és igazán boldog csak ott, és csak akkor voltam,

ott, abban a másik dimenzióban,

a hatszázhuszonhatodik verzióban.

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket