Önáltatás?
Dátum: 2008. május 08. 10:26Műfaj: PrózaCimkék: elmélkedés, filozófia, gondolat |  |
Közel egy éves munkába állásom után sem állíthatom magam a mókuskerék biztos szereplőjének. A kérdőjelek azonban nem csupán tevékenységi körömmel, hanem a munkával, mint életünk legnagyobb részét meghatározó fejezetével kapcsolatban is felmerülnek.
Jogobellás joghurt. Drága volt, az élmény rövid ideig tartó, bár egy pillanatra feledtető. Feledteti, hogy ismét nem aludtam, hogy ismét dolgos napnak nézek előre, és ismét szerepelnem kell. Egy perc feledés, bár ha belegondolok, hogy tulajdonképpen ezekért a feledtető percekért dolgozom, hát elgondolkodom- megéri-e.
Ha belegondolok, hogy azért ügyködöm, hogy utána azt a maradék pár órácskát kényelmesen töltsem- a munka egész fogalma értelmetlennek tűnik a számomra.
Létfenntartás. Márha a jogobella annak számit.
Miért ne lehetne ezek enélkül élni?
Nem igaz, hogy nem lehetnék boldog. Azonban a materiális javak iránti vágyak felélénkültek bennem, és nem gondolom, hogy képes lennék az önmérsékletre.
Bár egy pályakezdő esetén ilyen luxust éppen a Kinder Pinguin és a csipszek, finomságot jelentik, azonban ha fizetésem a számomra elvárt szintre fog beállni, valószínűleg meg fogom venni a Pest utcáján látott arany foglalaltos, bőrszíjas Doxa órát- csak mert megtetszett.
Sznobizmus vagy a fizikai léthez való ragaszkodás, vagy talán csak hóbort az ékszerek, különféle felesleges kellékek iránt vágy.
Talán még nem mélyült el bennem a hit sem, talán még túlságosan kötődöm a láthatóhoz. Időnként azonban próbálom leépíteni az igényszintemet, például zöldségekre cserélem a csokoládét, és olcsó német joghurta cserélem a Jogobellát.
Most azonban azzal az ürüggyel költök többet, hogy nehéz időszakom miatt fontos jó közérzetem fenntartása.
A jó közérzet és a közé, hogy finomságokat habzsolok, pedig egyértelműen egyenlőségjelet teszek.
Ilyenkor azzal a közhellyel, az én esetemben életfelfogással áltatom magam, hogy az életet élvezni kell.
Azonban ha az élet élvezete érdekében az életmódnak a teljes alárendelése történik, akkor nem vagyok biztos abban, hogy helyes úton járok.
Lehetséges, hogy csakis a munkafelfogásomon kellene változtatnom. A japánok számára maga a munka a cél, esetemben az csak eszköz.
Lehetséges, hogy követnem kellene az ő értékrendüket és teljes mértékben alárendelnem magam tevékenységemnek. Lehetséges, hogy el kellene hitetnem magammal, hogy beszerzői munkámmal nem csak multim érdekeit szolgálom, hanem a gazdaságot erősítem, és a közeli gyártatás, és beszerzés, valamint környezetbarát termékek vásárlása által hasznos lehetnék.
Ha pedig segítem a megértést a japánnyelvtudásom lévén a dolgozóink között, azzal embereknek segítek, ami szintén nem elhanyagolható.
Noha idealista nézeteimet, a közért való küzdést, mindezen munkakör nem erősíti meg. Erős kérdőjeleket merülnek tehát fel bennem annak jövőbeni folytatásáról.
Lehetséges azonban, hogy csak várnom kellene. Arra, hogy elérem azt a szintet, ahol befolyással lehetek. Úgy gondolom, hogy gazdasági szereplőként a jövőben több lehetőségnek kell lennie számomra arra, hogy valami „jót” tegyek.
A kérdés csak az, hogy kitudom-e várni, és eltudom hinni, hogy egyszer eljutok egy magas pozicióig.
Addig azonban megmarad számomra a Jogobella, mint a feledés elérhető eszköze. Legalább finom volt.
Nyergesújfalu, 2008.05.08.
